Gyönyörű fonalat találtam otthon, és most elkezdtem kötni egy sálat belőle, itt a Tátrában, Lomnicon, ahová a férjemet kísértem egy konferenciára. Ülök a kis szállodai szobában, nézem a havas fenyőerdőket, kötök és gondolkodom a csöndben.
A fonal csodálatos: az alap egy fehér gyapjúszál, rácsavarva egy khakizöld, bolyhos mohair, plusz még egy ilyen, csak színjátszós: farmerkék-szürkéskék-rozsdavörös-padlizsánlila-barna. De leginkább kék és lila. Gyönyörű a fonal játékát nézni, ahogy "szövetté" alakul, és közben végigsimítani a szál teljes hosszán...
A kötésben számomra nem az a lényeg, hogy lesz egy új sálam. Sokkal inkább a folyamat lelkesít, ahogy az ember apró, finom lépéseket tesz, szépen, sorban, egymás után, és ebből bontakozik ki a mű, nagyon lassan, természetesen növekedve.
Olyan ez, mint rózsafüzérezni, vagy mint az ezerszer ismételt, keleti Jézus ima. Az is szinte magától ismétlődik, a figyelem görcsössége nélkül, jófajta automatizmussá válva. De belőle mégis összeadódik, és egyre növekszik az a szövet, az a takaró, amely betakar majd minket, az a háló, amely majd megfog, felfog zuhanásunkban...
Annyira nagy szükségem volt erre a három napos meditációra! A kötés aprólékos, nagy figyelmet igénylő feladata hasonlít az anyaságra, amit most itt próbálok kipihenni: kétkezi munka, hétköznapi, egyszerű szolgálat. Etetés, itatás, főzés, takarítás, mosolygás, beszélgetés, simogatás, helyrerakás, csodálkozás. A kis kezek erős fogása és elengedése. Ami néha, vagyis annyiszor, a hétköznapok unalmas robotjának tűnik, az a sok kis erőfeszítés. A kiborult tej feltörlése, a cipőcske befűzése, egy bili kimosása, vagy meghűteni egy tányér levest... ez mind kicsi de fontos építőköve a Nagy Műnek.
Megspórolhatatlan.
Istenem, pedig de sokszor kibújnék ebből az igából, mint ahogy a kötésben is elfáradnak az ujjaim, a mechanikus ismétléstől bemerevednek az izmaim. Lehet abbahagyni kicsit, pihenésképpen mást csinálni, de aztán újra folytatni kell a kis szemek hurkolását, mert ha megspórolom a munkát, nem lesz sál.
Néha: unalom.
De nem csinálni: megint csak unalom.
Ha közben elsumákolom a szemeket, a sál ronda lesz, és cúgos.
Ugyanakkor pedig, micsoda kegyelmi pillanat az a felismerés, hogy az utóbbi két sort úgy kötöttem le, hogy oda sem figyeltem, hogy közben kikapcsoltam, és pihentem, elengedve minden görcsöt, és mégis sikerült, és hibátlan lett...
Mint amikor úgy csinálom végig, egy lendületből, a napi házimunkát, hogy közben belül szabad voltam, és nem jutott eszembe egyetlenegyszer sem, hogy sajnáljam magam a rabságomért. Mert átélem, hogy valóban szabad vagyok!
És este, visszagondolva a napra, eszembe jut, hogy jól csináltam, hogy ma hozzátettem, és nem elvettem, hogy minden jó, többnyire jó.
Hogy ezen felül még volt mosolyom is, és erőm, hogy ötletesen vezessem ki a gyerekeket a veszélyből, a rosszból, nem pedig ordítva és frusztráltan, reménytelenül és kilátástalanul.
Kegyelem, ha véletlenül észreveszem, hogy repülök, vagy inkább szállok, és mégsem féltem a magastól, a leeséstől, nem izzadtam le s nem aggasztott, hogy miből merítek majd erőt, sőt, fel sem tűnt, hogy ez repülés, mégis szárnyalok.
Csak annyi tudatosul, hogy mindaz, ami van, az jó.
