Aranyokker tájakon

Az utóbbi napokban ismét kötési szabadságon voltam, ezúttal St. Michael im Lungauban.
Míg a családom síelt, nekem a róluk való gondoskodáson túl nem volt más dolgom - főleg, hogy internet híján végül nem tudtam érdemben dolgozni - hogy nézzem-járjam a hegyeket, és kössek.

Azt gondoltam erről a novemberben elkezdett kardigánról, hogy a színei, amelyeket mindenféle növényekkel festettem, az őszi avarhoz illenek igazán. De itt, az alpesi februárban, ahol eleinte hó csak a sípályákon volt, most is éppen ezek az árnyalatok vettek körül. Boldogító volt a szinkron, hogy a kötésemben ugyanazokat a színeket simítom, amelyeket az ablakon kitekintve, a vidéken bandukolva látok: az ősszel elszáradt füvek barnába hajló szalmasárgáját, a még alvó mezők mély okkereit, a zuzmók olívazöldjeit, a kövek szürkéit, a fatörzsek barnáit, és a földet puha szőnyegként borító, száraz tűlevelek sötét rozsdavörösét.

Valójában a kerti növények színeiből születő kardigánnak a gondolata volt igazán inspiráló számomra, viszont a sárgás paletta iránt kissé ambivalens érzésekkel viseltettem, és nem tudtam eldönteni, illik-e hozzám ez a színvilág, amelyet nagyon ritkán viselek. De ennek a még kopár tájnak az ébredés előtti óarany csöndje, visszatartott lélegzete a zsendülés előtti utolsó pillanatban, ez teljesen lenyűgözött, és mélységesen megérintett. A visszahúzódó tájban magamra ismertem. Felismertem a mozdulatlanul várakozó életerők szépségét, vagyis a reményt, hogy az élet feltámad és kibontakozik majd, ha eljön az ideje. Ez a kardigán mindig a reményre fog emlékeztetni engem.