Semmi művészet

 ... csak egy nagyon egyszerűen hímzett vignyetta egy nagyon egyszerű módon textilbe kötött könyvecskén.
Nem is könyv, csak tizenkilenc gyerekrajz, összefűzve-varrva:

 Ábel fiam két óvónénije és dadusa számára készültek, tegnap éjjel egykor fejeztem be, hogy ma odaadhassuk a nagycsoportosok óvodai búcsúzóján. Persze, az ötlet már ősszel megszületett a fejemben, hogy mindhármuknak rajzoljon minden gyerek egy-egy rajzot, és minden rajzhoz írjanak a szüleik egy-egy mondatot, arról, miért szeretik azt az óvónénit,  mit szerettek benne, vagy hogy mire emlékeznek szívesen vissza velük kapcsolatban. El is készült, be is futott a sok rajz, csak a miénk és a könyvkötés maradt az utolsó pillanatra a Ábel betegsége miatt. De mindenképpen én szerettem volna elkészíteni, mert Marci is az ő csoportjukba járt, és én most így teljesen elbúcsúzom az ovitól.

Eredetileg nem ennyire egyszerű kis könyveket akartam, hanem egy sokkal komplexebben hímzett, több textilből pecsvörkölt, horgolt gombbal bezárható, párnázott fedelű könyv volt a tervem. A körülmények miatt kellett leegyszerűsítenem, hogy beleférjen az időbe, de azért így is tetszik.

(Csak a címkéket hímeztem, aztán rávarrtam a textilre, körben dísztűzéssel, amit pedig rákasíroztam 1-1 A4-es kartonra, a gerincét szintén textilből ragasztottam, ennek tövében fut a lapokat is összefogó varrás. A Lapokat varrás előtt összecsipeszeltem, és fúrógéppel kifúrogattam. két helyen megkötöttem, hogy ne essen szét, aztán a gerincbe varrtam.)

Számomra a hímzés, (bár minden textilmunka ilyen), a puhasága, a készítésére fordítandó idő hosszúsága, a varrás gondossága miatt olyan műfaj, ami jól ki tudja fejezni az odafigyelést, a hálát és a szeretetet. Talán még akkor is, ha ennyire egyszerű, apró dologról van szó.

Ilyen kis rajzocskák vannak bennük: